Fájdalmasan szép második maratonom

Március 23-án megvolt a MaratonFüred. Teljesen más jellegű élményben volt részem, mint ősszel a Budapest Maratonon, de ismét egy életreszóló élménnyel gyarapodtam. Ez a maraton nagyon tanulságos volt számomra és bőven adott átgondolnivalót. Az első fele örömteli és lelkes szárnyalásról szólt, míg a második fele fájdalmakról, kitartásról, önuralomról és akaraterőről. Minden benne volt, ami a hosszútávfutást olyan csodálatosan sokoldalúvá, széppé és egyben küzdelmessé teszi.

A feladat adott: Juss el A-ból B-be! Futva...

Bár még nem szültem, ismét az jut eszembe, hogy a maratonfutás a szüléshez lehet hasonló: hosszas felkészülés, türelmes-türelmetlen várakozás, fájdalmas erőfeszítések után célba érünk, majd a siker okozta boldogság és büszkeség csaknem rögtön feledteti a fájdalmakat, amelyek már csak homályosan maradnak meg valahol az emlékezetünkben.

Ez a maraton merőben más volt mint az első: az első maraton egy euforikus szárnyalás volt egy sík, jól ismert terepen, gyönyörű napsütéses időben, ahol az út szélén a csodálatos szurkolóim szorítottak és adták kezembe a frissítőt. Ennek a második maratonnak azonban csak az első fele vagy a háromnegyede volt örömfutás, mert az utolsó negyed a gyötrő térdfájdalom miatt nyögvenyelősre, küszködősre sikerült. Életemben talán először suhant át a fejemen, hogy előfordulhat, hogy fel kell adnom a versenyt, mert néhány kilométeren át olyan szintű térdfájdalom gyötört, hogy kezdtem komolyabb problémára gyanakodni. De ez csak átsuhant a fejemen. Valójában most is az volt bennem,hogy célba kell érnem, mert engem olyan fából faragtak, hogy ha kell, akkor térdencsúszva, de valahogy akkor is elérem a célvonalat. (Ld. a Fuss,dagi, fuss című gagyi filmet a maratonról.:-)

Maraton előtti napon

Már előző délután leutaztunk húgommal (szárnysegédemmel, szurkolómmal, pszichológusommal) Badacsonytomajba. Pesten, amikor a pályaudvaron dideregve a vonatra vártunk, úgy fújt a szél, hogy levegőt is alig kaptunk. Badacsonytomajon sem volt jobb a helyzet. Rettentő hideg volt, amit az erős szél miatt még hidegebbnek éreztük. Azért mégis sétáltunk egy nagyot, felmértük a terepet, majd jól átfagyva beültünk vacsorázni egy étterembe, ahol egy kis badacsonyi bor segített felmelegedni. Beszélgetés közben vissza-visszatértünk arra, hogy bárcsak elállna a szél, mert a futók számára talán a ez a legkellemetlenebb természeti elem. Inkább legyen hideg vagy essen a hó vagy az eső, csak szél ne legyen... Elképzelni sem tudtam, hogy hogy fogom ilyen szélben teljesíteni a 42 km-t. Közben a távolban családi imahadjárat is indult, hogy álljon el a szél másnapra...

Maraton napján, reggel

Reggel az első dolgom persze az volt, hogy csekkoljam az időjárást. Kiléptem a panzió hátsó ajtaján és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szél teljesen elállt. Néhány fok volt csak ugyan, de ez már nem tűnt olyan vészesnek a szélcsendben. Alig akartam elhinni, hogy a sok ima célbaért. Eszünkbe is jutott a bibliai történet, amikor Jézus lecsendesítette a vihart a tengeren. Ráadásul sem a hó, sem az eső sem esett aznap: a maraton előtti és utáni napokban viszont annál inkább!

Valami ilyesmi történt a Balatonnál is :)

Mivel le akartam adni a szervezőknél a táskánkat és az egyéni frissítőimet, már elég korán ki kellett mennünk a rajtterületre. Ez nem volt kellemes, mert az alatt az egy óra alatt a hidegben nem sikerült igazán jól bemelegítenem. Talán ez is probléma volt később.. Ráadásul ezúttal kevés mobilvécét tettek ki a szervezők, és nagyon lassan ment a sor. Néztem a vécéből kilépő futókat, és megállapítottam, hogy nem csoda, ha ilyen lassan haladt a sor: néhány futó úgy nézett ki, mint egy asztronauta, akin száz speciális ruharéteg, különböző tartályok és kulacsok lógnak a túlélés érdekében. Na ezt lehámozni magáról a kék mobilvécében, majd ugyanebben a sorrendben ismét magára aggatni ezeket a karácsonyfadíszeket kellékeket valóban elég időigényes... Én nem voltam ilyen körülményes: a szokásos téli futóruházat, két csomag papírzsepi betűzve a ruha ujjába, MP4 lejátszó, karóra (de minek??) és a zsebemben egy PowerForce és pár OxShock a későbbiekre egy kis teljesítményjavítónak.

A maraton

És kevéssel tíz óra után elindultunk! Ezúttal viszont nem cipőfűzőre fűzhető chipet kaptunk, hanem az ujjunkra húzható dugókát, amit a rajtnál, 1/3-nál, 2/3-nál és a célban le kellett csipogtatni. Ettől persze valahogy összekavarodtam és elfelejtettem elindítani a stopperórámat, csak pár perccel a rajt után jutott eszembe. Így már alapból lőttek a pontos időmérésemnek és az egyenletes tempónak. Ráadásul csak 5 kilométerenként volt csak jelzés kitéve, de ebből nekünk, maratonistáknak 1,4 km-t le kellett vonni, mert a tábla a szupermaratonista társak számára mutatta a kilométereket. Kiszámolgattam ugyan előző nap, hogy a kilométerjelzéseknél időben kb. hol kéne lennem, de  ez aztán fullra összekavarodott így, hogy még az órát csak később indítottam el...

Tehát normális idő- és távmérés nélkül futottam. Úgy saccolom, hogy még a betervezett és alapból is túl ságosan nagyképű időeredményemet is túlszárnyaló részidőket produkáltam az első 10-20 km-en. Örömmel és gyorsan futottam. Úgy éreztem, nagyon kipihent vagyok, a szénhidrátfeltöltés megvolt, sokat ittam, a térdemmel hónapok óta nem volt semmi baj. Jó volt újra futni – hisz bevallom, a rövid átmozgató futásokat kihagytam az előző héten a rossz idő miatt- , élveztem, hogy ismét maratont futok, közben jó zenét hallgatok, nézelődök és időnként a csodálatosan sejtelmes színekben tündöklő Balaton is kibukkant.

A Balaton induláskor

Igaz, összességében nem sokszor volt alkalmunk megpillantani a Balatont. Ez elég nagy csalódás volt. Úgy képzeltem, hogy majd szinte végig látjuk a vizet és gyönyörködhetünk a magyar tengerben. Ehhez képest azonban többnyire a házak között, az országút mentén, a parttól jóval beljebb futottunk. És szinte nem is láttuk a Balatont... De ez van, el kell fogadni, gondoltam. Futottam, futottam, zenét hallgattam, majd féltáv után valahol (kb. 24. km-nél) bevettem a kis koffeintablettámat (PowerForce) és egy kis OxShock-ot, hogy új lendülethez jussak és jobb oxigénellátottsághoz. Kissé fájt a jobb bokám, ami felsugárzott a sípcsontomba. Ilyet korábban nem tapasztaltam, így csodálkoztam. De ez még kibírható fájdalom volt. „Ezt még valahogy ki lehet bírni a végéig” – gondoltam, bár időnként kísérteni kezdett két ijesztő szó: „fáradásos törés”... De aztán hála Istennek, ez a fura fájdalom elmúlt.

Sem fizikálisan, sem mentálisan nem éreztem magam fáradtnak, amikor 29. kilométer körül váratlan probléma merült fel. Nem, nem a híres maratoni fal, legalábbis én nem annak nevezném, mert az izmok, a tüdő, a lelkesedés, minden jól működött, kivéve a térdemet... Olyan térdfájdalom jelentkezett, ami egyre jobban gyötört, ráadásul a sok kisebb-nagyobb emelkedő és lejtő csak fokozta a fájdalmat. Odáig jutottam, hogy már sántikálva futottam, majd meg-megálltam, óvatosan nyújtottam egy kicsit, sétáltam egy keveset, majd újra és újra megpróbálkoztam a kocogással. Nagyon nehéz kilométereket kellett így letudnom. És természetesen csalódott voltam. Közben megállapítottam, hogy a tünetek az iliotibiális szalag szindrómára utalnak, aztán pedig azon agyaltam, hogy ez mért történhetett meg. Arra jutottam, hogy sok komponensű a dolog, de legfőképpen mégis két dolog okozta: bár a téli edzéseken megszokott tempóm jóval lassabb volt, mint az első maratoni tempóm, én hülye fejjel mégis arra pályáztam, hogy megjavítom az első maratoni eredményemet, vagy legalábbis hasonló eredményt érek el. (Szóval olyan 3 óra 45-50 perc közti időt.) Abban bíztam, hogy rengeteg kilométer van a lábamban és a térdemmel hetek, hónapok óta nem volt jelentősebb gond. Talán nem is lett volna baj, ha nem éppen egy számomra teljességgel szokatlan, dimbes-dombos terepen akarok javítani az időmön, ahol már az elején is egy akkora dombra kellett felfutni, hogy már az is nagyon igénybe vette a térdemet (persze a világért nem álltam volna meg). Tehát  jól elfutottam a maraton első felét, méghozzá egy számomra kicsit nehéz terepen – összességében ez okozhatta később a térdproblémát és a nehéz kilométereket.

Semmit nem tehettem az imádkozáson kívül. Mostanában megnéztem pár futós filmet, köztük a „Maraton a csodáért” (Saint Ralph) című filmet. Ebben az egyik atya mond valami olyat a futó srácnak, hogy „a legtöbb maratonista körülbelül 20 mérföldnél (= 32 km) elkezd imádkozni, hogy bárcsak kapna valamiféle segítséget”. Hát én is így tettem. És ismét csoda történt: a küszködős 5-6 kilométer után egész jól elmúlt a térdfájdalom és az utolsó 6-7 km-t szépen le tudtam futni (kocogni). Gondolatban ismét a jól megszokott margitszigeti futópályán róttam az utolsó körömet és elképzeltem, hogy most vagyok a kis állatkertnél, most a kolostorromnál, most az Árpád-hídnál, most a kör ¾-énél, most pedig feltűnik ismét a Margit-híd... Ez segített valamelyest, de mondanom sem kell, hogy hosszabbnak éreztem a távot, mint 42 km és alig vártam, hogy beérjek a Tagore sétányra. El se hittem szinte, hogy vége van és ismét megcsináltam! Ezúttal 4 óra 8 perc alatt.

Maraton után

Az érmet a nyakamba akasztották, az időmérő dugókát elvették, a befutócsomagot a kezembe nyomták és mehettem a dolgomra.... Azazhogy Mártihoz, aki megölelt, gratulált és vigasztalt az első pár pillanatban, amikor még gyorsan hüppögtem kicsit az átélt megpróbáltatás miatt. (Az első maraton után is könnyes lett a szemem, de akkor csak a túlcsorduló öröm okozta.) De ez csak pár pillanat volt, utána már ömlött belőlem az élménybeszámoló és már szinte el is felejtettem a kiállt fájdalmakat.

A második maratoni érmem

Aztán egy jéghideg sátorban, ahol semmi fűtés nem volt, száraz ruhába öltöztem és elindultunk éttermet keresni. Találtunk egy jó kis helyet a sétány végén, ahol az ablakhoz ültünk és bámultuk a csodálatos színekben pompázó Balatont, nagyot dumáltunk és nagyot ebédeltünk. Utána még mászkáltunk egyet a mólón, fényképezkedtünk, nosztalgiáztunk, hogy milyen volt gyerekként itt nyaralni Füreden. Nagyon hideg volt, még mindig csak úgy három fok, mint egész nap, mégis nagyon jó volt ez a kis séta. Utána egy borozóban zártuk a napot, ahol kellemes füredi bort iszogattunk, míg megjött értünk a férjem.

Utána természetesen még napokig csak a maraton járt a fejemben, igaz, már nem volt olyan hatalmas és euforikus élmény, mint az első. Hiszen nagy távokat futottam le már a verseny előtt is edzésképpen. Csak azt lazán, lassabban, szinte szórakozásképpen. Ez meg most egy versenyszituáció volt (verseny magammal), amit úgy tűnik, eléggé elrontottam az elején, de végül hála Istennek mégis ki tudtam hozni a helyzetből a maximumot. Ezt az érmet utána napokig magammal hordtam, mert nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy nálam van a tárgyi bizonyítéka annak, hogy másodszor is maratont futottam, amire büszke lehetek, mert komoly teljesítmény. És bár küzdelmes volt a verseny utolsó negyede, azt sem felejtem el, hogy az első fele milyen jó kis örömfutás volt.

Ez volt tehát a keserédes élménybeszámoló a második maratonomról. Igen, olyan ez a maratonfutás, mint a legfinomabb étcsokoládé: egyszerre édes és keserű, de mindenképpen egy  tömény élménybomba, ami fantasztikus utóízt hagy maga után és alig várod a következő kockát (táblát)... Bárcsak újra maratont futhatnék! :)))

Hát nem gyönyörű? :)