Inspiráló emberek - maratonra készülőknek

Most néhány kivételes emberről lesz szó, akik sportteljesítményükkel, inspiráló személyiségükkel, hozzáállásukkal, acélos akaraterejükkel és kitartásukkal motivációt jelentettek számomra korábban a maratonokra való felkészülések vagy most a „sima” futások során. Másokat is sorolhatnék még, de az utóbbi időben az itt említett emberek voltak azok, akikre gondolva új lendületet nyertem a fárasztó edzések közben.

MONSPART SAROLTA

Mindenhol mindenkinek szurkol

Sokan az első futóversenyünkön láttuk őt először, amint az útvonal mellett állva biztatja mosolyogva, kiabálva, kereplőjét lóbálva az elhaladó futók mezőnyét. Ő Monspart Saci, a futás nagyasszonya és nagykövete. Fiatalon sikert sikerre halmozott: tájfutásban világbajnok és 14-szeres  magyar bajnok volt, sífutásban hatszoros magyar bajnok és ő volt az első nő Európában, aki három órán belül futotta le a maratont. Sőt: amikor ő 1972-ben lefutotta a maratont, Magyarországon a nők még nem is indulhattak a versenyen! Akkoriban világszerte az a felfogás uralkodott, hogy a hosszútávfutás árt a nőknek, sőt sokáig még a 30 év alatti férfiakat sem engedték rajthoz állni. Így Monspart is csak egy hiányzó klubtársa rajtszámával tudott belógni a maratonra. Ugyan nem lökték ki a szervezők a futók mezőnyéből, de beszólogattak neki oldalról, hogy mi a csudát keres itt. Őt ez nem érdekelte: olyan jól futott végig, hogy a táv vége felé már azok is biztatni kezdték, akik az elején még csak szidták. Ragyogó teljesítmény, főleg úgy, hogy korábban sosem futott ehhez hasonlóan hosszú távot. 

Monspart, a tájfutó

Ez a nő azért is tiszteletreméltó, mert (ő is) duci kiscsajként kezdte, akit finoman eltanácsoltak sokféle sportág edzéséről, de nem adta fel: rátalált a tájfutásra, aztán pedig apait-anyait beleadott, hogy minél jobb legyen. Emellett pedig lediplomázott matek-fizika szakon, később pedig a TF sportvezető és szakedző szakát is elvégezte. Fantasztikus sikereket ért el tájfutásban, világbajnokságot is nyert, ami azért is nagy szó, mert mindig a skandinávok domináltak ezeken a versenyeken, de Saci meg tudta verni őket. Szárnyalt a futókarrierje, mígnem egy kullancs okozta agyhártyagyulladás hirtelen mindennek véget vetett. Még az is kétséges volt egy darabig, hogy életben marad-e, nemhogy az, hogy járni vagy futni tud-e. Saci viszont küzdött és sokáig harcolt azért, hogy újra futhasson. Sajnos kiderült, hogy soha többé nem fog versenyszerűen futni, hiszen gyakorlatilag lesántult a betegség során. Ennek ellenére megmaradt a futás közelében és azóta is mindent megtesz a futás népszerűsítéséért. Cikkeket és edzésterveket  ír, tanácsokat ad szóban és írásban. A BSI maratoni kiadványában is sok hasznos tanácsot olvasni tőle. 

Egyszer a Zárórában készült vele egy interjú, amiben számomra nagyon szimpatikusan nyilatkozott a tesiórákról és a tömegsportról. Olyasmiket mondott, hogy a gyerek teljesítményét nem objektív, szigorú mércék alapján, hanem saját magához képest kellene megítélni. Ne osztályozzanak ugyanolyan kritériumok szerint egy vézna  vagy épp túlsúlyos kisgyereket, mint a nyúlánk, atletikus, ügyes társát. Hanem azt kellene mérni és figyelembe venni, hogy saját magához képest sikerült-e fejlődnie és dolgozott-e ezért. Nem lenne szabad teljesítményorientáltan erőltetni a különféle sportágakat és azok felméréseit, hanem a rendszeres testmozgás megszerettetését kellene elérni. Az is tetszett, hogy szerinte a testneveléshez az egészségtudatos életmódra való nevelés is hozzátartozik, vagyis az egészséges életmóddal is meg kellene ismertetni a gyerekeket, akiknek lövése sincs arról például az édességek kalóriatartalmáról. Beszélt arról is, hogy Magyarországon a sportra szánt pénzek elosztásán változtatni kell, hiszen ma a pénzek túlnyomó része a versenysportra megy el, nem pedig a tömegsportra, az átlagember megmozgatására. Pedig ez lenne az egyik legelemibb feltétele egy egészségesebb, fittebb és ezáltal boldogabb Magyarországnak.

ERŐSS ZSOLT

Bevallom őszintén, én ki nem állhattam ezt a fickót. Úgy gondoltam, hogy ez egy őrült, nagyképű fickó, aki feltűnősködik és kísérti a sorsot, aminek majd jól megissza egyszer a levét. Most, hogy megitta, utánaolvastam az életének és csak azt tudom mondani, hogy sajnálom... Azt is, hogy meghalt és azt is, hogy ítélkeztem felőle, holott ehhez először is semmi jogom, másodszor pedig maratonistaként sokak szemében mi is hibbantak vagyunk, még ha nem is olyan mértékben, mint Erőss Zsolt. Látok némi hasonlóságot a maratonisták és a hegymászók között: nekünk ez a 42 kilométer a magunk hegye, amit meg akarunk hódítani, akár többször is. Mi erre gyúrunk és erről álmodozunk, ahogy ő a Kancsendzöngáról vagy az Everestről. Ő azon akar javítani, hogy oxigén nélkül milyen magasra jut fel, mi meg az időeredményünkön próbálunk javítani. Vagy aki ultrázik, az tovább akarja döntögetni az általa lefutott távok csúcsait. Erőss Zsolték függőlegesen próbálnak minél tovább eljutni, mi meg futva. Ez az összehasonlítás talán röhejesen hangzik, de én akkor is azt érzem, hogy valahol rokon lelkek vagyunk mi: futók és hegymászók. Pedig soha életemben nem másztam hegyet és nem is fogok, mert szeretem magam biztonságban érezni és utálom a veszélyeket. De a magam módján én is arra voltam kíváncsi, amire Erőssék is: mit tudok kihozni a testemből? Mire képes ez a kis földi porhüvely? :) És nagyszerű érzés felfedezni, hogy jéééé, miket tud.. Nem véletlen, hogy Erőss Zsolt társa, a 28 éves Kiss Péter  - aki sajnos szintán meghalt a Kancsendzöngán - a hegymászás mellett számtalan maratont is lefutott (így hát tavaly mi egy mezőnyben futottunk a Budapest Maratonon), sőt ultramaratonistaként is helytállt. Erőss Zsolt pedig ott folytatta a hegymászást a lábamputációja után, ahol abbahagyta. (Néha eszembe jut a Monthy Python féle Gyaloggaloppból a Fekete Lovag, aki egy párbaj során egymás után veszíti el az összes végtagját, de még akkor sem adja fel a harcot: „Leharapom tőből mind a két lábad!”:-) ) 

Megnéztük a rehabilitációról szóló filmet (címe: A Hópárduc talpra áll) és nagyon megrendített a történet. Lenyűgözött, hogy ezt a férfit nem törte össze a lába elvesztése, nem zuhant depresszióba, hanem ezt is egy új kihívásként élte meg: teljes erőbedobással csinálta a rehabilitációt, hogy minél hamarabb a szeretett hegyei közt lehessen. Félelmetes, hogy van ilyen sikerorientált személyiségtípus: nem érdekli mások károgása, nem hibáztat másokat vagy a sorsot a kudarcokért vagy a balul sikerült dolgokért, hanem előrenéz és mindig új meg új célokat tűz ki maga elé. Mivel én inkább depresszív alkat vagyok, számomra igazi csoda, hogy létezik ilyen embertípus és tudom, hogy példát vehetnék róla. Szó szerint lenyűgöz ez a személyiségtípus. Csodálom Erőss Zsolt pozitív hozzáállását, a talpraállását és azt a rengeteg mosolyt, amit folyamatosan látni lehetett az arcán a róla készült dokumentumfilmekben, videókban, fényépeken. Ez az ember akkor is mosolygott, amikor az amputáció küszöbén állt és akkor is, amikor éppenhogy túl volt rajta. És ez nem műmosoly, hanem annak az embernek a mosolya, aki imád élni és van egy imádott hobbija, ami kitölti az életét. 

Egy boldog ember mosolya

Persze senki sem tökéletes és sokat lehet vitatkozni azon, hogy volt-e joga így itthagyni a két pici gyerekét és a feleségét. Szabad-e olyan szinten behódolni egy hobbinak, hogy a szeretett családtagok is jóformán másodrendűek lesznek mellette? Ezen sokat lehet pörögni, de nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mennybe vagy pokolba való-e ez az ember. És érzésem szerint a legkevésbé azoknak van joga ezen vitatkozni és okoskodni, akik nulla hobbival lézengenek a világban,nem csinálnak semmit, nem sportolnak semmit, nem futottak le egy értelmes távot még életükben, hanem az interneten töltik a fél életüket (vagy az egészet) és onnan osztogatják kéretlenül is a világmegváltó gondolataikat....

Nemcsak a magyar, hanem a székely zászlót is vitték magukkal

RISZTOV ÉVA

Emlékszem, hogy volt régen egy kiscsaj, alig fiatalabb nálam, aki már egészen fiatal korában a nagy úszók rekordjait döntögette és bajnokságokat nyert sorra. 13 évesen szerezte első bajnoki címét, 14 évesen pedig hat bajnoki címet szerzett. A jövő egerszegi krisztinájaként áradoztak róla az újságírók, nem is alaptalanul, hiszen például 2002-ben a nagy példakép, Egér rekordját megdöntötte 400 vegyesen. 

Nagy példaképével, Egerszegi Krisztinával. 

Már egész kicsi korától kezdve keményen edzett, hogy olyan legyen, mint Egér

Mindenki sokat várt tőle és ő is saját magától. De valahogy nem alakult minden annyira fényesen, ahogy szerette volna. A világ- és európa-bajnoki érmek inkább ezüstösen fénylettek, mintsem aranyszínben. 2004-ben Athénban „csak” negyedik lett 400 m vegyesen és a 800 méteres gyorsúszás selejtezőjén már el sem indult.  Az újságcikkek szerint „számára is érthetetlen okból elvesztette hitét és jobban szeretne már túllenni az egészen”. Biztosan sok tényező vezetett odáig, hogy az alig 20 éves lány 2005-ben bejelentette, hogy visszavonul a versenyzéstől. Aztán eltűnt, elfelejtettük. Pedig ez a lány mindent feltett az úszásra. De hát sajnos nem jött be, nem lett belőle sikeres úszósztár, leírták, elfelejtették. Aztán a 2012-es londoni olimpia előtt újra hallani lehetett róla. Eszerint hosszútávú úszóként próbál majd sikert az olimpián, mert a 2010-2011-es évek versenyei megmutatták, hogy ez (is) nagyon jól megy neki. A londoni olimpiát természetesen figyelemmel követtük, hiszen minden jól klappolt a magyaroknak. Amikor eljött az ominózus versenyszám, mint a legtöbben, én is a munkahelyemen figyeltem meló közben az eseményeket. Először csak a laptopon, aztán egyre többször szaladtunk ki az ebédlőbe, hogy a tévén is nézzük a versenyt. Konstatáltuk, hogy még mindig Risztov vezet, még mindig, még mindig… Mi lesz még itt? A pesszimisták (realisták?) azt dörmögték, hogy úgyis elfárad a végére, mert olyan nem létezik, hogy végig ő vezessen és nemes egyszerűséggel megnyerje a versenyt. És még hányan lehettek országszerte a tévék előtt, akik ugyanezt gondolták? Akik már jóval a verseny vége előtt is csak legyintettek, hogy úgysem sikerül? Szóval leírták, mint már annyiszor életében. Ráadásul van egy olyan sajnálatos nemzeti tulajdonságunk, hogy mi, magyarok bármikor képesek vagyunk egy megnyert meccset elveszteni - könnyen összetörünk lelkileg, elbizonytalanodunk, nem hiszünk magunkban. Aztán ahogy Risztov egyre közeledett a célhoz, a sarkában az amerikai lánnyal, egy ország szurkolt lélegzetvisszafojtva a 20 éves hódmezővásárhelyi lánynak. És egy hihetetlen és kiélezett verseny végén Risztov Éva megnyerte a 10 km-es nyíltvízi úszóversenyt. 

"Megcsináltam!"

Sokunknál egyöntetűen ő lett a londoni olimpia hőse. Ismerősi-rokoni körömben magasan Risztov Éva és a világrekorder úszó, Gyurta Dani volt a favorit. Nem véletlen, hogy ők ketten lettek a 2012-es sportújságírói szavazáson az Év sportolói. (Danit külön megszerettük azért, mert az aranyérem megszerzése után rögtön azt nyilatkozta, hogy 15 millió magyart kellett végigvinnie azon a 200 méteren. Ld. ezt a cikket Gyurta Dani bűnéről.) Maratonistaként Risztov Éva méltó példaképünk lehet: megtanulhatjuk tőle a makacs kitartást, a konok elszántságot, a hihetetlen szorgalmat, a vasakaratot, amivel a hosszú távokat le lehet győzni, akár vízben, akár a földön.  Ő is megmutatta a világnak, hogy igenis, nagy teljesítményekre képes. Megdolgozott a sikerért a rengeteg edzés során, a versenyen pedig szívét-lelkét beleadta az úszásba és keményen megküzdött az aranyért. Engem tényleg lenyűgöz ez a hihetetlen fegyelmezettség és vasakarat, amivel végigcsinálta az utat a dobogó legfelső fokáig.

Aranyos lányunk, Risztov Éva

AARON RODGERS és más amerikai focisták

Minden bizonnyal meghökkentő, hogy az inspiráló személyek között amerikai focistákat is felhozok példaként. Itthon nem igazán ismert sem a sportág, sem az NFL-sztárok. Nekem mégis sokat jelentett a márciusi maratonom előtt, ha rájuk gondoltam a január-februári futások során. Az idei SuperBowl előtt nem sokkal ugyanis életem párja révén megismerkedtem az amerikai focival és elkezdtünk amerikai foci meccseket nézni, bújtuk a szabályokat, a tudnivalókat az NFL-ről, a leghíresebb focistákról, a csapatokról. Teljesen beleszerettünk ebbe a hihetetlenül összetett és lenyűgöző sportágba, amiben egyszerűen minden benne van: az erő, a gyorsaság, a pontosság, a kitartás, az állóképesség, a taktika, a csapatszellem és még sorolhatnánk. Nem véletlen, hogy sokan, akik megismerkedtek ezzel a sportággal, bármilyen nagy focirajongók is voltak, ma már csak nevetséges gurigázásnak látják a „normál“ focit. A legelső meccsen, amit láttam - ugyan még csak félszemmel és ímmel-ámmal néztem - , a Green Bay Packers játszott valamelyik csapat ellen. Nem mondhatnám, hogy akkor túl sokat felfogtam volna az amerikai foci szabályaiból, de valami mégis megfogott a sportágban és a  csapat irányítójában, Aaron Rodgersben. 

Rodgers, a "sajtfejűek" irányítója

Később megtudtam, hogy Rodgers a liga egyik legjobb irányítója, aki már SuperBowl győzelemre is vezette a csapatát, a sajtfejűeket. Aztán azt is megtudtam, hogy őt is mindenki leírta, nem tartották sokra képesnek, de a sportág szeretete mellett benne is az a vasakarat munkált, mint a mi Risztov Évánkban: „Csakazértis megmutatom!“ És ő szintén elképesztő szívóssággal készült a mérkőzésekre, maximálisan felkészül a meccsekre: mind fizikálisan, mind mentálisan és pszichésen. Segíti ebben hihetetlen memóriája is: állítólag szinte fénykép- illetve videószerűen emlékszik egy-egy régebbi meccs konkrét eseményeire. Azért sem volt egyszerű dolga, mert egy NFL-óriás, a nagy Brett Favre volt előtte a csapat irányítója, aki miatt ő sokáig csak a kispadon üldögélt. Favre ráadásul hol azt jelentette be, hogy visszavonul, hol meg azt, hogy mégis inkább folytatja. Aaron kivárta a sorát, sokat tanult és most már mindenki a legnagyobb írányítók között tartja számon. Rodgers személyisége is olyan megnyerő, nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám, biztonságot árasztó, magabiztos, hogy emiatt is ő lett a személyes kedvencem az amerikai focisták közül. De sokan vannak, akiket nagyon kedvelek vagy ha nem is kedvelem annyira, de csodálom az eredményei miatt: például a két nagy visszatérő, az irányító Payton Manning vagy a futójátékos Adrian Peterson ,Troy Polamalu, a nagyhajú óriás,  Robert Griffin III, a teliszájjal vigyorgó, lelkes fiatal irányító,  a félelmetes visszahordásairól híres Jacoby Jones, az egész csapatot tüzelő és lelkesítő Ray Lewis vagy az utolsók között (199. helyen) beválogatott, vézna Tom Brady, aki végül a valaha élt legnagyobb irányítósztárok közé küzdötte fel magát és 3-szoros SuperBowl bajnok lett. 

Itt Jacoby Jonest üldözik a 49ers emberei

Nekem azért adott sokszor új erőt, ha az amerikai focisták eszembe jutottak futás közben, mert ezek a fickók kőkemények, kitartóak, elszántak és mindent megtesznek a csapatukért, bármilyen pozícióban legyenek is. Sokszor még akkor sem adják fel a játékot, ha komoly sérüléseik  vannak: Bernard Pollard például hat törött bordával játszott a SuperBowl-on… Noha amerikai foci és a maratonfutás meglehetősen különböző sportágak, mégis találni némi párhuzamot: mindkettő összetett, komplex kihívás, ami nem való puhányoknak. Mindkettőhöz iszonyatos szívósság,  kitartás és állóképesség szükséges és jól kell bírni a több órán át való terhelést.

Kőkemény srácok és kőkemény ütközések